A szelfik és a folyamatos önmegosztás – tükör vagy csapda?

Ma már alig telik el nap szelfik nélkül. Nők és férfiak egyaránt osztanak meg képeket magukról, néha játékos, máskor kifejezetten szexi formában. Pár fotó teljesen természetes: megmutatunk egy pillanatot, egy mosolyt, egy élményt. De amikor ez sűrűvé, szinte kényszeressé válik, felmerül a kérdés: miért van erre ekkora szükségünk, és mit kezdhetünk vele úgy, hogy közben magunkhoz is közelebb kerülünk?

„Egy fotó rólunk lehet ablak vagy tükör. Akkor válik értékessé, amikor nem kifelé kérdez, hanem befelé ad választ.”
- Német János

Miért posztolunk ennyit magunkról?

Gyakori válaszok: önkifejezés, kapcsolódás, emlékmegőrzés. De a mélyebb réteg sokszor a visszajelzésről szól: „észrevesznek?”, „tetszem?”, „elég jó vagyok?” A közösségi terekben a lájk és a komment olyan, mint egy gyors mérőszalag: azonnali számokra fordítja azt, amit magunkról gondolunk. Ha ez túl nagy súlyt kap, könnyen kívülre szervezzük az önértékelésünket.

A kétélű fegyver: tükör és csapda

A szelfi lehet tükör: segíthet megszokni a saját arcunkat, testünket, vagy egyszerűen örömöt ad, mert egy jó pillanatot őriz. De lehet csapda is: amikor már nem nekünk szól, hanem a visszajelzés hajtja. Ekkor beindul a kör: kiteszem – várok – örülök vagy csalódom – újra kiteszem. Közben a filterek és beállított pózok torzítják a valóságot, és mi nemcsak másokkal hasonlítjuk magunkat, hanem a saját ideálizált képmásunkkal is.

Mi van a háttérben?

• Visszajelzéséhség: amikor az értékünket mások reakciói igazolják vissza.
• Összehasonlítás: a „mások élete” díszleteihez mérjük a saját hétköznapjainkat.
• ÁL-ÉN: a filterezett, koreografált változatunk távolodni kezd az élő, esendő valóságtól.

A lájk mint „valuta” – és ami mögötte van

A gyors reakciók rövid távon jólesnek, de hosszú távon könnyen eltolják a fókuszt a belső értékektől. A kérdés ilyenkor az: ha minden visszajelzés eltűnne, akkor is fontosnak, szerethetőnek tartanám magam? Ha igen, a poszt csak ráadás. Ha nem, akkor a kép egy fájdalmas hiányt próbál betömni.

Mit lehet tenni? – gyakorlati kapaszkodók

• Szándékkérdés: mielőtt posztolsz, kérdezd meg magadtól: „Örömöt osztok meg, vagy elismerést kérek?” Az első felszabadít, a második függővé tehet.
• Valódiságdózis: férjen bele a hétköznap is. Nem minden képnek kell tökéletesnek, „szexinek” lennie.
• Időszűrő: adj magadnak 24 órát egy erős vágy esetén. Ha másnap is fontos, tedd ki, ha nem, lehet, hogy csak a pillanat beszélt.
• „Tartalomdiverzifikáció”: ne csak a kinézetedről szóljon a jelenléted. Gondolat, humor, történet, tanult tapasztalat, melye mélyebb kapcsolódást építenek.
• Közeli kör: intimebb képeket oszd meg szűkebb közegben. A mélység gyakran nem a nyilvánosságban születik.
• Visszafogott önértékeléshekk: írj le három dolgot, amit lájk nélkül is értéknek tartasz magadban. Tartsd kéznél rosszabb napokon is.

Mini önellenőrző – három gyors kérdés

1. ) Ha nem érkezne rá visszajelzés, akkor is jó érzés lenne kint tudni ezt a képet?
2. ) Ez a poszt közelebb visz-e ahhoz, aki valójában vagyok?
3. ) Meg tudom-e fogalmazni, mit adok ezzel, túl azon, hogy „tetszetős”?

A szelfi lehet játék, önkifejezés és emlékmegőrzés, vagy kapaszkodó, ha épp billeg az önértékelésünk. A különbséget nem a kamera, hanem a szándék teremti meg. Amikor befelé is van tükrünk, a kifelé mutatott kép könnyebben lesz szabad, könnyed és igaz.